Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

184. - Fogdába menet

2010.08.02. 08:00


Törzsolvasóinknak nem kell bemutatnom Vérnűsző Barom kollégát, aki barokkos körmondataival és kritikai észrevételeivel  legalább annyi rajongót szerzett már magának, mint ellendrukkert. Hasonlóan eddigi sztorijaihoz, mai története egy újabb elmekórtani eset bemutatása a hajdani Magyar Néphadsereg egyik kiemelkedő generálisának aktív közreműködésével.


Budapesttől 30 km-re és cirka 300 évnyire a múltban, ’86 őszén hadügyi pályafutásom már eléggé a végét járta. Túljutottunk a leszerelésen, persze én valahogy még maradtam egy kicsit. Túl voltunk azon a talán három héten, vagy egy hónapon, amit ráhúzhattam rendkívül fontos kiképzési tevékenység gyanánt, elfogyott az is. Kezdett virulni a fejem, hogy lassacskán hazaehet végre a fene a puszta tőzegláp széléről, de mégse, mert csak kisilabizálták valahogy a mindent tudó nagykönyvből, hogy tulképp maradhatok még egy kicsit, mert egészen különlegesen fontos esetben, az eljövendő esetleges tartalékos szolgálat rovására még bennfoghatnak maximum három hónapig az MN kötelékében egyfajta munkaszolgálatra, és hát persze ragaszkodtak hozzám, ha Donhoz nem is küldhettek el...

Érti a fene, miért voltam nekik olyan fontos, ha a görcsös idegbaj tünetei látszódtak az arcukon minden esetben, amikor csak találkoztunk? Na, ekkor baktattam fel a poltiszthez beadni a tsz-t, mondván: remekül érzem itt magam, és a helyi letelepedésen is gondolkodom, meg anyagilag is megtalálnám a számításaimat, ha rendes, igazi zsoldosként szolgálhatnám a hazát. Természetesen kizárólag az ő megtisztelő parancsnokságuk alatt, és még talán a családunk is összebarátkozna vasárnap délutánonként összejárva. Erre tagadásként csak igen rekedt és szinte suttogó üvöltésre tellett remek elöljáróm erejéből. Érthetetlen a ragaszkodásuk hozzám, ha közben mégsem, pláne, hogy ennyire megviselte őket az ottlétem, de beláttam, a szükség nagy úr, és tényleg nehezen lehet elképzelni a remek kis laktanyát nélkülem.
 
Amit tulképp azért valahol egyrészt megértek. A minden másnapi 24 órás szolgálatban szétuntam magam, tehát bóklásztam a telephelyen, így - amennyire lehetett -  viszonylag csilivili, működő autók, egyéb szirszarok kezdtek álldogálni egy idő után; precízen el lett kenve leltárhiány is, amit összeloptak és elképesztő butasággal nem papíroztak le, noha nem volt egy nagy etvasz; fejből fújtam szolgálati szabályzatot (valamit olvasgatni kellett, én meg a Magyar Néphadsereg aktuális számát, meg mindenféle színű katonai könyvecskéket vihettem magammal szoliba); balhé, ellenőrzés esetén fű alatt elkentem minden szarukat, amit megtehettem, úgyhogy egyrészről jó alkalmazottjuk voltam, hogy a fene vigye el (akkor volt nyugtuk, amikor szolgálatban voltam), másrészről persze mindehhez megvolt az az igazi gizda formám, ami. Nagy ívben leszartam a tisztikar hatalmi mániás nyomorát, ennek persze megfelelően hangot is adva mindenhol, konzekvensen főnöknek szólítottam mindegyiket, kellemesen összeugrasztva, lealázva, megvezetve őket mindenhol, ahol csak sikerült (a Szolgálati Szabályzat szigorú betartásával persze; ez se volt nehéz). Érthető módon tehát nemigen szerettek. Egy régebbi, boldogabb korban simán tarkónlőttek volna, és ez nem is nagyon lepett meg...
 
Na, mindegy, csak elfogyott ezzel az munkaszolgálattal, vagy előtarcsival, vagy mifenével nagyjából az összes hivatalos lehetőségük az ott-tartásomra. Persze maradt még pár további, kissé ütősebb változat, úgymint a fogda, továbbá a hadbíróság és esetleg a kórházi kezelés.

Ez utóbbit nem tudták, vagy merték kijátszani, mert gyaníthatóan vizsgálat lett volna belőle és ha megcsúszik a dolog, más is egészségügyi ellátásra szorulhat esetleg; a hadbíróságot számomra teljesen érthetetlen okokból kifolyólag nem akarták erőltetni, így a fogda mellett döntöttek (max. 30 nap egyszerre, legfeljebb háromszor, de nem görgetve, valami egy-kétnapos megszakítás kellett a fogdabüntik közé, és persze mindenkinek ki kellene próbálnia az intézményt, aki valamiféle romantikus nosztalgiát dédelget magában a MN sorkatonai szolgálata iránt).
 
Végül csak kiadták parancsba, hogy aki nem megy reggeli tornára (és én vagyok), annak azonnal és ízibe fel kell kocogni a Petőfi laktanyába tíznapos fogdabüntetésének megkezdésére (függetlenül attól, hogy a C kategóriámmal nem annyira kellett ezt a remek elfoglaltságot művelnem, talán ezért is lett csak tíz). Ezzel aztán a tisztikar elégedetten el is tűnt a balfenéken, gondoskodva arról, hogy nehogy bárkit is elérjek én, vagy az általam esetleg valahogy mégis utolérhető feletteseik.

Meglepően jól szervezték meg, ki se néztem volna belőlük. Gondolom, volt valami tippadójuk...
 
Úgyhogy nem volt apelláta, elindultunk békésen kies falucskánkból a szép Budapest felé, nagyjából átkocogtunk rajta, majd a Móriczon felszálltunk a Petőfi laktanya felé tartó buszra és épp szusszantunk volna, amikor elénk pattant egy kis töpszli, meglepően ferdeszemű katonatiszt, elég furcsa egyenruhában, csíkos naciban, erősen szuszogva. Még merengtem is, hogy talán koreai, mongol, vagy ilyesmi és a fegyverbarátság jegyében mélán tisztelegtem is neki, de azért nem túlzásba víve a dolgot, lévén erősen elszoktam az ilyesmitől.

Hát, nem mongol volt, nem is kazah, hanem Elkán Károly vezérőrnagy, Budapest helyőrségparancsnoka személyesen! Ő olyan kis szorgos fajta volt, aki csak azért utazott reggelente BKV-val, hogy közben kellemes elfoglaltságot adhasson annak a pár peches katonának, aki az útjába akadt. Gondolom, ezzel spórolta meg a reggeli kávét és szerezte be a szükséges adrenalinszintjét. Esetenként sikerrel...

Kiderült, hogy nem szuszog, hanem fuldoklik, azt se az asztmától, hanem az idegtől, mert nem tud annyira üvölteni, ahogy azt szeretné ott a buszon, és nem is érti, hogy milyen görcs rángathatott elé ilyen katonát, mint én vagyok? Javaslatomra (hogy üljön le nyugodtan, fújja ki magát és ha szusszantott párat, felőlem akár  folytathatjuk is a csevegést) csak lilulni kezdett, én meg kissé aggódni az egészségéért.
 
Valahogy csak gatyába rázta magát; hiába no, a tizenéves katonai rutin nem volt hiábavaló. Ránézésre egész normálisan elkezdett kifaggatni: hová, merre tartok, és ugyan már miért?

Kísérőm, egy törzsőrmester, a maga zsoké formájával és egy egészen vad nyúl harciasságával már teljesen elbújt az utasok között, előtört belőle az elfojtott vallásosság, és csak csendben fohászkodott mindenféle régholt szenthez, elvtárshoz, billegve a templomi gyertyagyújtás és a teljes absztinencia megfogadása között, így zömében egyedül kellett csacsognom a csupacsillaggal, noha igazán nem sok mondanivalóm volt számára.

Na, csak kiszedegette azért belőlünk a mithogyant, és kissé csodálkozott, hogy miért a Petykát részesítjük látogatásom örömében, amikor van a mi laktanyánkban is remek fogdaépület, még katona is akad, aki őrizhetné, amikor feltűnt neki a rettenet maga! Elsötétült, halkra vette, körbenézett ki látja, ki nem (mindenki minket figyelt, talán a buszsofőr is) és egy pösze viperacsorda jóindulatával sziszegte: Katona, azonnal gombolja be!

Amitis? Néztem rá bambán, de a harmadik-negyedik üvöltő sziszegésére (ezeknek ezt vajon tanították az akadémián, külön sziszegő zéhát íratva velük, többször kikérdezve őket, csiszolgatva a helyes kiejtést, vagy eleve így tenyészültek valami klónozott alomból?) kiderült, hogy a legfelső inggombom állapota zavarja némileg a szépérzékét.

Hát az tény, hogy kissé hetykén volt kigombolva, de egyrészt akarta a fene begombolni, másrészt, ha netán szándékomban állt volna is foglalkozni az öltözeti előírások eme pontjával, akkor se sokra juthattam vele, lévén a komplett kimenőmet már igen régen ellopta valami szorgos katonakéz (igaza volt, nem nagyon használtam, de máig sem értem, mire kellhetett neki?), ezt meg úgy szedegették össze nekem a többiek innen-onnan, csak erre az útra, és hát az inget (sem) énrám tervezték igazán. Úgy két-három számmal vékonyabb nyak kellett volna hozzá, mint amivel rendelkeztem.

Erre fel is hívtam a figyelmét, majd amikor nem kívánta meghallani, csak hörögte az érthetetlent, végül letéptem a gombot, a kezébe adtam, hogy nézegesse közelről, ha már annyira érdekli, engem meg hagyjon nyugton utazgatni, mert még a végén jön a kalauz, leszállít minket és mehetünk gyalog.

Az utasok nem idegesek, hanem döbbentek voltak és susogtak egymás közt, mivel – mint később kiderült – nagyjából mindannyian a Petőfi laktanyába tartottak a reggeli munkakezdésre, leginkább polgári alkalmazottként, a maradék meg nem nagyon értett, látott az egészből semmit, aki meg mégis, az legfeljebb elröhécselt a katonát szívató, vörösfejű marhán.
 
Emberünk egészen a buszút végéig szorongatta a gombot, csendben sziszegett, néha fújtatott, és artikulátlan hangon suttogott magában, de a továbbiakban nyugton hagyott. Gondoltam, csak jó ember, ért a szóból, örül a megszerzett gombjának, vagy épp szívszélhüdésben haldoklik, ami nekem pont ugyanolyan mindegy, mert igazán a fene se kíváncsi rá. Helyem azért szépen lett a meglehetősen tömött buszon...
 
Minden utazás véget ér egyszer, mi a kísérőmmel húztunk volna el még kávézni, reggelizni, nézni és lopni a napot, mivel a Petőfi közelében akadt egynémely közeli ismerősöm, ahol jól tartottak volna minket, és hát délutánig bőven lett volna időnk megkezdeni jogos fogdabüntetésem, de jó főtisztünk a friss levegőn kissé magához tért, és érdeklődni kezdett, hogy ugyan mi akkor most hová, merre, ha így el?

Látszólag egész nyugisan viselte, ahogy elmondtam neki, de csak azért, mert ismét megakadt a szeme valamin. Ezúttal a kis Skálás reklámszatyromon, amiben a tartalékcigit, borotvát, mifenét cígöltem. Ezen aztán ismeg kibukott, mindenféle paragrafust idézgetett, hüledezett a fogdába menet való kedvezménykérésről (kért a fene tőle bármit is), majd megjött a hangja, és nekilátott a paragrafusokról kiselőadást tartani, hosszan citálva, hogy szerinte én miért nem mászkálhatok reklámszatyorral, és biza ő majd gondoskodni fog róla, hogy én egy életre megtanuljam a mindenfélét, de itt már vastagon fröcsögve, üvöltve és bőgve, mint valami szomjas marha, fel-felnézve az égre, gyaníthatóan a laktanya sarkánál már otthon érezve magát.
 
Gondolom, többen emlékeznek még erre az alapos szabályzásra szoruló kérdéskörre (katona kimenőben, mit, hogyan), de sajna emberünknek nem volt igaza, mivel azt a paragrafust citálta rám, amely szerint fertőző vagy undort keltő tárggyal nem közlekedhet a katona. Megjegyeztem, hogy különösebben nekem se tetszik, de katonáék nem adtak táskát erre az útra, viszont a Skála szatyrát remek képző- és iparművészek, profi reklámszakemberek tervezték, munkájukat elfogadta egy arra felhatalmazott bizottság, azaz sajnálatos módon ez a szatyrocska zsűrizett iparművészeti tárgy (egyébként tényleg), és mint ilyen, nem undort keltő, hanem kifejezetten emeli a katona megítélését, kinézetét egyaránt, de ellenvéleményre nem volt kíváncsi, csak felháborodva sziszegett, makogott, váratlanul fel-felbőgve a felháborodástól és reszketve az idegtől, még hosszan dadogva taglalta okulásom eljövendő körülményeit, hozzáállásomat a hadsereghez, mire végül csak felment bennem is az ideg, és mindenki számára érthető, tagolt magyarsággal elküldtem a tetves kurva anyjába, mondván: szórakozzon azzal a szerencsétlennel, aki a világra szarta.

Talán el se jutott a tudatáig, mert közben futólépésben odaért pár katonája, akik közrefogtak, és végre remek menetben elindulhattunk a laktanya felé. Elöl a fejét felháborodva rezgető hadfi, kezében jogos zsákmányaként a gombom, utána két katona, majd én, újabb két katona, majd még egy, aki a skálás szatyrocskát cipelhette, a törzsőrmim, aki már a statáriumról és a sortűzről merengett, illetve próbált valami érvet találni a nagyatádi szolgálat mellett, újabb egy-két katona, végül a boldogan szörnyülködő slepp a buszról, meg aki még odacsapódott. És így bevonultunk szépen a laktanyába (abszolút jogsértően, a kapuban le se adva a szükséges papírokat), a fogda helyett a pizsamanaciban flangáló haverom irodája felé véve az irányt, miközben minden tisztet, akit rosszsorsa csak elénk vetett, becibált az egyre dagadó menetbe.
 
Na, felértünk a tábornoki irodába. A tisztek körbeültek, én álldogálhattam a kelő nap fényében, frankón a szőnyeg szélén, ahogyan azt kell, lábnál a már kissé viseltes szatyrocskámmal, kissé unva a felhajtást, míg jó rezgőfejű főtisztünk kifejtette mondókáját. Ebből kiderült, hogy természetesen én vagyok a hadsereg szégyene, és ő most példát fog statuálni, és akkor majd a hadsereg megindul a morális felemelkedés útján, ami remek lesz. Ezt azzal kezdi, hogy biza saját hatáskörben megduplázza fogdabüntimet, az eredeti két hét (ugyan tíz nap, de ő se figyelhet mindenre) helyett egy hónap lesz belőle, és gondoskodjanak a tiszt elvtársak arról, hogy alaposan meg legyek szívatva; hanghordozásával, gesztikulációjával nagyjából egész jól felidézve Hitler híres müncheni beszédét.
 
Kissé untam már a dolgot, a nap is szemembe sütött, úgyhogy gyorsan kifejtettem neki abbéli álláspontomat, hogy biza némi képzésre szorulna a tisztikar egy része a hadügyi paragrafusok világában, különös tekintettel egyes főtisztek ilyetén hiányosságait figyelembe véve, mivel még ő sem tehet olyat, hogy előre göngyölítve nekilát duplázni a fogdát, mivel az nagyon csúnya visszaélés, és mint ilyet, erős ejnyebejnyével büntetik, ha valamiféle hozzáértő fülibe jut a dolog. Ha valaki, akkor ő igazán tudhatná, hogy ennek az a módja, hogy megvárja szépen, amíg az egyik büntim lejár, majd gyorsan berak újabb akárhány hétre. Úgy szabályos, csak iparkodnia kell majd vele, mert ha nem jön össze, akkor innen kilépve egy-két órán belül leszerelek és akkor fújhatja.

Egyébiránt örömömet fejeztem ki, hogy ilyen nagyfontosságú beosztásban nincs más dolga, mint velem példálózni meg statuálni, külön megköszöntem ezirányú hozzám való jóságát, illetve az új hobbit, amit a puszta létével szerezni bírt nekem, egyben kijelentve, hogy korábban kinyilvánított álláspontom mit sem változott vele kapcsolatban (érthetően megismételve korábbi mondandómat), miközben kissé sajnáltam azt a brancsot, amelyik kénytelen őt elviselni, majd külön parancs nélkül elindultam életem első, valóban megérdemelt fogdabüntetését letölteni.
 
Valami százados iparkodott utánam, ő kísért a fogdába, bentről még hallatszott utánunk a bugyborékoló dejóólszopassákámmeg! hörgés, a folyosón századosom remegő kézzel cigit halászott elő, megkínált engem is, nagy nehezen tüzet adott, megköszönte, hogy megérhette ezt a szép napot, amikor végre valaki elküldte az anyjába ezt az idegesítő faszt. A fogdáig megnyugtatott, hogy jó dolgom lesz, hamar elszáll az az egy hónap, tényleg figyelni fog rám, csak nem úgy, ahogy az idegzsábás miniegér kérte (sose láttam persze többé, de valamit csak tehetett ő vagy valaki más, bátrabb mókus, mert meglepő módon csak 21 nap lett a fogdám, és persze a barátságosan induló hangulat is megváltozott pár nap alatt, de az már egy másik történet).

Immár egész kedélyesen átadott a vigyorgó fogdaparancsnoknak, aki örült nekem, barátságos volt, mint az összes tiszt, polgári alkalmazott és sorkatona, akivel csak találkoztunk útközben (mindenki tudott már az esetről, még a fogdások is, akik az ablakokban lógtak, hátha látnak még valami csudát,épp csak dalra nem fakadtak a nagy egyetértésben), mert kimondtam azt, amit ők évek óta szerettek volna, de sose tehettek, és részben ettől voltak frusztráltak, gyomorbetegek, idegesek, emiatt tették pokollá egymás, a környezetük és a családjuk életét, mert még csak magukban sziszegve se merték Elkán Károly vezérőrnagyot elküldeni oda, ahova való.
 
Ui.:

A fogdából kijőve még majdnem három órát voltam katona, és bő egy hónapra a kellemes találkozás után már a buszmegállóban lógáztam a lábamat. Bő egy-másfél héten keresztül minden áldott reggel a Móricz Zsiga buszmegállójában köszöntöttem a napot, békésen várva kis kedvencemet. Lassacskán páran már köszöntek is, mint állandó berendezési tárgynak, több lányka és asszonyka súgott össze pirulva, kire várhatok ilyen türelmesen, de a kis ferdeszemű tisztecském csak nem jött soha többé.

Később említette valaki, hogy megütötte a guta, valaki úgy hallotta, hogy szívinfarktusa lett (kizárt), megint mások szerint páran megkeresték hazafelé menet és elbeszélgettek vele valami mindannyiójukat érintő érdekes témákról, aminek köszönhetően állítólag nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, belátóbb életet kezdett élni, de ha azt nem is, legalább leszokott a tömegközlekedésről. De azóta se tudok úgy elmenni a környéken, hogy sóvárogva ne nézzek körül. Azaz tulképp igaza lett: sikeresen belémnevelt valamit...