Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

Szerintetek melyik az a tevékenység, amit az egyszeri katona bevonulás után 48 órával már készségszinten elsajátított? Merthogy az esszenciája benne van a mindenkori alakulótér betonjában, a laktanyai falakban, a lőtér levegőjében és tán még az ezredzászló anyagában is, Oslótól Buenos Airesig.

Bizonyám: a kummantás. Proletair tudományos meghatározással kezdi, majd (mintaszerű pedagógusként) példákat is említ. Reméljük, tucatjával olvashatunk továbbiakat a kommentekben. És tőletek várom annak a kínzó kérdésnek az eldöntését, ami katonakorom óta foglalkoztat: tudomány-e a kummantás, avagy művészet?

Egy katona, ha bevonult, sok olyan dolgot tanult meg, ami csak a seregre volt jellemző: lőtt fegyverrel, ásott lövészteknőt, hajigált gránátot, stb. De volt egy nagyon fontos dolog, amit meg kellett tanulnia, ha túl akarta élni a katonáskodás rá kirótt hosszú hónapjait. Ez a dolog a kummantás volt. Ha definiálni kellene, valahogy így hangozna:

Minden olyan nyílt lógás, látszattevékenység, vagy imitált munkavégzés, ami egy komolyabb munka elkerülésére irányul, és a belé fektetett energia csak töredéke az elkerülendő munkába fektetendő energiának.

A kummantásnak ezer és egyféle formája lehet, ami függ az alakulattól, az előljáróktól, továbbá a kummantásban részt vevők kreatív leleményességétől. Alább olvashattok egy párat, saját forrásból.

Én már 1995-ben az alapkiképzés alatt megtapasztalhattam, milyen is kummantani. Az egyik falumbéli, sőt, utcámbéli cimborám másodidőszakos kiképző őrvezető volt az egyik századnál. Az egyik délután a saját századom épp készülődött az irányított szabadidő nevű kollektív szíváshoz, mikor cimborám belépett a körletbe, és rám, meg egy másik legényre mutatott, és azt mondta, menjünk vele. Előtte persze elkért minket a rajparancsnoktól. A kikérés oka: külső körlet takarítás. Kezünkbe nyomott a folyosón egy gereblyét, meg egy cirokseprűt. A többiek sajnálkozva néztek minket, én meg nem tudtam mire vélni a dolgot.

Szóval így hármasban alakzatban (libasor) eljutottunk a debreceni laktanya egyik legeldugottabb sarkába. Szerintem a ’44-es Nagy Debreceni Tankcsata óta itt katona nem járt. Ott a földim kiadta a vezényszót: szerszámokat le, dohányzást ütemezve kezdd meg! Aztán elmagyarázta, hogy azért kért ki a századtól, mert már rég dumáltunk, így mi nyugodtan beszélgethetünk, legalább két órát. A másik srác csak azért kellett, mert azért egy kopasz honvéd meg egy tisztes feltűnően kicsi brigád lett volna. A század addig egyébként a díszmenetet gyakorolta.

Szolnokon már jóval nehezebb volt a kummantás, mert itt kevesebb katona volt, és nem nagyon volt mód észrevétlenül lazítani. Most a konyhaszolgálatnál történő energiatakarékos krumplipucolás jut eszembe, amit már korábbi kommentek és posztok is megemlítettek. Bár szigorúan véve ez a tevékenység nem illik a kummantás  szigorúan tudományos definíciójába.

A reggeli torna viszont nyújtott némi alkalmat. Amikor a századok elkezdtek körbe-körbe szaladgálni a laktanyában, a második kör után elég jól el lehetett keveredni a többi század katonájával. Aztán egy dinamikus jobbra-bedöntéssel és egy apró sprinttel két helyre lehetett elbújni: vagy a legénységi épületbe, vagy az eje. kiképzőpálya végén árválkodó kibelezett Mi-8-as helikopterbe. Az épületben tartózkodni különösen veszélyes volt, mert Furkó őrnagy úr (mint egy bal lábbal ébredt morcos gólem) rendszeresen járőrözött az épületben, és akit rajtakapott, az elátkozta a pillanatot, amikor a helikopter helyett a századszintet választotta. A helikopter viszont korlátozott befogadóképességgel bírt, így észnél kellett lenni, ha ezt az ojjektumot választotta kummantásra a katona. A gépben egy ember mindig sasolt kifelé, hogy az adott század épp befejezi-e a futást, mert amint ezt tapasztalta, azonnal megörtént a gép villámgyors és harcszerű kiürítése. Ehhez még a minyó hátsó teherajtója is igénybe lett véve olykor.

A délutáni egzecéroztatás elől a gyakorlópálya föld alatti része nyújtott menedéket. Ez egy egyszerű, tíz méter hosszú és kábé egy méter átmérőjű betoncső volt a föld alatt egy méterrel, egy-egy végén egy csatornafedéllel. A megközelítés roppant harcszerűen kellett hogy történjen, mert viszonylag nyílt terepen volt. Tehát sprint az aknafedélig, fedél felcsap, beugrás, fedél le. Cigi meggyújt, kummantás megkezd. Ennek a szintideje 3 fő esetén 30 másodperc volt.

Szerződéses katonaként szintén lehetett alkalmazni a kummantás intézményét. Erre akkor volt szükség, ha valami oknál fogva a századnál beállt az interregnum, vagyis a törzs összes tisztje valami okból távol volt, és csak a hivatásos tiszthelyettesek próbáltak elfoglaltságot találni az állománynak. Na ilyenkor elővettünk pár fizetési papírt, azt a hónunk alá csaptuk, és elindultunk a laktanya túloldalán lévő pénzügy épületéhez. Ha valami előljáró érdeklődött, hogy mi meg mit és miért meg különben is, mi rávágtuk, hogy az előző havi ejtőernyős pótlékunkat, meg a szolgálati pénzünket elszámolták, és megyünk reklamálni. A pénz meg ugye nagy úr, ezt minden fejes tudta, így mehettünk.

Persze semmi baj nem volt a kifizetéssel. A pénzügy épületében működött az egyik kantin. Na ott leparkoltunk, ettünk, ittunk, cigiztünk, aztán irány vissza. Félúton útba ejtettük a másik kantint is; itt az előző foglalkozási helyhez hasonló tevékenységet folytattunk. Aztán vissza a pénzügy kantinjához. Mindezt addig, míg meg nem untuk, vagy el nem jött az ebédidő.

Már egy korábbi posztban is megénekeltem, hogy a megerőltető menetelés alól hogyan is lehet kibújni. Természetesen ez is a kummantás minősített esete.

Az ejtőernyős tábor különleges eljárásokat követelt. Mivel ilyenkor a honvédség összes ejtőernyős beosztású katonája a szandaszőlősi reptéren gyűlt össze, elég nagy volt a kavarodás. Volt azonban egy (nagyjából két-három órás) luk a napi folyamban, mikor is a helikopterek elmentek tankolni és pilótát váltottak. Ekkor hirtelen csend lett, s néhány fejesnek feltűnt, mennyi semmittevő katona heverészik a gyepen. A kummantás fő csapásiránya az eje-Csepel volt.

Ennek a matuzsálemnek jókora, ablakokkal ellátott doboza volt, amibe a nem használt, össze nem hajtott ernyőket tárolták. Ezen mobil eje-raktárba történő behatolás gyorsaságát és precíz végrehajtását szintén oktatni lehetett volna. Az egyik pillanatban még négy-öt katona volt látható a jármű mellett, aztán meg egy se. Odabenn meleg volt, csend, és mindenütt puha műselyem ernyők. Kiválókat lehetett aludni. Az ébresztő a visszatérő helikopterek hangja volt.

Azért volt példa arra, hogy a fagyi visszanyalt. Történt, hogy a század a szokásos reggeli testsanyargatásra készült. Fél óra futás (hármas oszlopban, lépéstartva, énekelve, bal lábra taps), fél óra gimnasztyorka. Még öltözködés közben beállított az egyik eje. szolgálatos százados, hogy két emberre lenne szüksége, be kellene hajtan pár ernyőt. Nosza pattantam is fel, és az egyik kollégával már nagy vigyorogva mentünk az eje-raktárba. A hajtogatás unalmas meló, de nem nehéz, max a végén az ernyő lezárása, de majd segítjük egymást. Azért mégiscsak jobb, mint kint rohangálni.

Szépen ki is húztuk az ernyőket, leültünk hajtogatni, rádióból szólt a zene, havaj, szánsájn; ha ügyesen gazdálkodunk az idővel és jól elhúzzuk, két óra is lehet ez a tevékenység. Aztán kinyitottam az ernyő törzskönyvét, hogy beírjam a kötelező adatokat, és itt derült ki, hogy a törzskönyv üres: vagyis az ernyő zsír új. Egy jól bejáratott, sokat használt ernyőt egy ember szintidő alatt be tudott hajtogatni, de ezeket az újakat a végén hárman alig bírtuk lezárni; nem véletlenül kért két embert a százados. A két órás időtartam végül is bejött, de jobban elfáradtunk, mintha a többiekkel szaladgáltunk volna.